Szabadon hagyott értésmezők, új jelentésvilágok
„Hadd ne tehessek olyat délelőtt,
amiért este már szoronganék:
egy napszakom se legyen haladék,
az, hogy élek, így is minden időt
elvesz attól, hogy élhessek, mi több:
van ennél több? Értékeld egyebét.”
(A mennyezet és a padló)
Az oikosz és az agora kettéválik. Az otthon és a közös tér mintha a szent és a profán két ellentétes territóriuma volna, pedig nem. TD tudja, a két buborék egymásba olvasztása / szétrobbantása minden ego saját teljesítménye. „Ő tudja, mit jelent a vereség / S a többi! ó, ki veretlen maradt: / Kudarc, szégyen – csak próbatétel épp, / Ó, dicső – örök fény alatt / Túlfényli színterét.” (Robert Browning: James Lee asszonya, VI. Könyvvel a sziklák tövében, TD fordítása.)
A lényeg tehát, in medias res, mindenféle, eddig ismeretes passzivitást alulmúló passzivitást alkalmazni, tartósan megragadni és megtartani, ami nem pesszimizmust eredményez, hanem derűt, optimum-nyugalmat. Így TD a telefonba, tehát az aktív visszavonulásról volt itt szó, ami korántsem a bezárkózást akarta konzerválni. Hanem távolmaradást a nyűgöktől. Nem reflektálatlan eseménynélküliségre vágyott tehát, hanem „Egyensúlyviszonya kívánja így.” (A mennyezet és a padló,3.)
S még, ami a jegyzeteimben megvan, a nem tematizálható beszéd indifferens és kontingens volta, ami nála a kimondhatatlan kimondásához közelített/tartozott, s itt hozzátehetnénk Lévinas mondatát. Tehát ha a kimondhatatlan mégiscsak megjelenik, akkor a véges juttatja szóhoz (végül) a végtelent, az abszolútumot, így belsővé tud válni, ami egyébként örökké kívül akart lakozni az értelmen, valahol a tudatküszöb és a félálom közötti mezsgyén. „A szabadulást hívod kőfalaidnak”, ahogy a legihletettebb próféta, Ézsaiás fogalmaz az Ószövetségben (60. rész, 18. vers).
Telefonon több ízben egyeztettünk Dezsővel, mert könyvkiadónk, a Tevan adta ki gyermekkönyvét, A felhúzható medveorrt. Ő mondta akkor, felírtam, hogy a temporalitás az a reflektálás gyümölcse. Mondta is ő Mándy Ivánnak akkoriban, 1990-ben: „Csak tettem se-semmit, forogtak álmomban, mint látványok, a… Életem teljes: átbóbiskoltam. VÉG-ÉN ÉLET. AZ.” (Az idézőjelek felcserélése A mennyezet és a padló című kötetből). A se-semmire emlékszem a telefonbeszélgetésből. Később találtam meg a könyvben ezt a kifejezést. Se-semmit inkasszált. Igen, ő aposztrofálta így, amiben alázat volt, de arra is utalt, hogy az egész írásművészetet nem szabad komolyan venni, mert játék. Bár halálosan komoly sport, mondta TD, és letette váratlanul a kagylót. Nem volt ebben semmi, nem akart megsérteni, hanem a mellékhelyiségbe ment. Később visszahívott, és röviden összefoglalta. „Egyebek miatt. Bocs.”
Szabadon hagyott értésmezők, új jelentésvilág, ezt jelenti TD nekem. Olyan szöveghelyeket talált, jó érzékkel, amelyek tényleg arra vártak, hogy a mondatok szakemberei, az írók, fedezzék fel őket. Ahogy A felhúzható medveorr kötetben a Bodzavirág és Barát poszáta című versében leírta: „Mindenütt csak bodzák virága! / Toppan be Főmedvém a házba / De már nincs sehol egy poszáta. / Elment a poszáta barátom, / Mondja Főmedvém, s nem találom. / Főmedvém virágok alatt jár. / S mindig azt gondolja: De nagy kár!” Tiszta, sallangmentes modalitás. Az elvesztés miatti bánatát áttestálja a fiktív és metaforikus énre. A maci a költői énje? Dehogy! A poszáta. Akiért el kellene utazni, és hazahozni. Majd ugyanebben a kötetben A tóparti nyugszék. „Itt ücsörgünk ma délután / Egy messze földi parkban. / Főmedvém kérdően néz reám. / Csakugyan ezt akartam?” Vagy a Csillaghomlokú veréb, A szárnyra kelt szoba című ciklusból, mely Szpéró, a legkedvesebb barát-madárka megörökítését célozta meg. „Míg ezt írom, ott hasal / a bal tenyeremben! / Nem leszek kész túl hamar! / De csak melegedjen.” Ez a megengedés, a tapintat, brutális gesztus, a gyöngédség, önzetlenség és önfeledtség csúcsa. Mély és jelentőségteljes, pedig semminek tűnik. Ez a valódi Tandori. Itt volt egy területdarab, ami még „szabadon hagyott értésmező”, parlagon hevert szóközként tátongott, mindaddig, amíg TD be nem cserkészte. Brávó! Megelőlegez stílusokat, összegez szemléleteket, ahogy ő jellemzi Szép Ernőt (A Holnap utáni című 2005-ös kötetében), rá még inkább igaz.
„Ez a nyitott ágy, ritkán van így, ilyen rendben, / mintha nem is felkeltek volna belőle, hanem az elalvókat várná. Egymáson a párnák / a fehérbe vont takarók visszahajtva, / még egy kockás takaró, / rajta világos pizsama. / A délelőtt világossága feltűnőbb, / mint többnyire.” (Beágyazás előtt, A mennyezet és a padló kötet, 120.) A beszélő részvételének legtisztább esete, amikor ő maga az állítások prekognitív háttere. Az észlelés ilyenkor elröpül a tények és tárgyak fölött, és landol az érzékeken túli világban. A grammatikai evidenciával bíró nyelv szinte fizikai tapasztalatként kezdi el működtetni a nézőpontmozgást a tudat legeldugottabb odújában, a nyelv magára talál, észbe kap a „jelenlét”, föltekint az olvasó az égre, a plafonra egy tőle távol lévő gondolat hatására. „Jó lenne egy nagyot vidulni, vagy vedelni.”, írja ugyanebben a könyvében, a Félbemaradásra váró katedrális című írásban.
Miért is ment TD mezítláb a park füvére? Hogy megízlelje, amit kis lábacskáival a veréb tapasztal. Meg esetleg azt is, hogy „A fű milyennek érezné a verebet?” (Valamivel több kötet, 7.)
„A nagy T / betűt is kisebbre váltjuk nevedben, / nem mintha bármivel is fogyatkozna bármi, Hiányzol, s jobb így, ha kisebbként.” (1976715/ o – A kör össze akar zárulni, bárhogy, A Még így sem kötetből.)
Kisebbíteni valamit/valakit, elvenni belőle szemernyit, úgy, hogy ne fájjon neki, mindezt azért, hogy később ne hiányozzon annyira, abszurd. De van benne spiritusz. Nem mintha csonkítatlanul elviselhetetlen lenne a hiánya, de jobb, ha levágunk belőle, hogy legalább egy darab (T) legyen elvéve Tőle: önmagából, mintha már előre lecsípne az emlékből, magából a jövőbeli hiányból. (Ez már KZS.) Csak folytatom, amit feltett. Újraírom a befejezettet, hogy legyen egy „levágott”, tört kezdet.
„A megfelelés, azonban, amelyben az ember a nyelv biztatására hallgat, az a mondás, amely a költés közegében beszél.” (Martin Heidegger, „Költőien lakozik az ember”, T-Twins, Budapest–Szeged, 1994, 194.) Tandorinál a nyelv nem jelentésrétegeket dekódol, nem is ítéletet közöl, hanem olyan beszédet bocsát útjára, amely mindvégig úton van a megértés felé (Hans-Georg Gadamer, Igazság és módszer, ford. Bonyhai Gábor, Osiris, Budapest, 2003.) A költemények nyelve ugyanakkor magában hordja saját igazságát, azaz feltár, előhoz valamit, ami csakis ettől a pillanattól kezdve létezik. Azaz a líra „híradástechnikája” a dolgot a maga sokrétűségében képes felmutatni. A befogadás: közlekedés, térkép, amikor az olvasó megállítja az úton a konnotációt, a lejegyzés nézőpontjából kezdi felfogni, hogy nem a helyes nyelvhasználat adja a szöveg meglepő színezetét, unikális jellegét, fenomenális volta nem ebből fakad, hanem a dologról való szót értésnek a helyességéből, amely voltaképp egy újabb diszkrepancia, szabad vegyértékekkel rendelkező zárvány, a nyelv permanensen fluid közegében. Tandori olvasása, tanulmányozása szinte megesik velünk. Történésként lesz az életünk része, miközben: mi történünk benne és általa.
TD újradefiniálta az irodalmiságot, rajta kívül ez Esterházy Péterről mondható el a hazai mezőnyben. Mindig az evidenciák revíziója történt nála, ha leült írni, kánontörés, bármilyen műfajban is nyúlt a nyelvhez. Ahol lefagyott a tudás, ott olvasztotta, ahol túlfolyt, ott felitatta, retusált. De még mindig nem épült be ez az új attitűd a kortárs líra nyelvi tudatába. Várunk.
(Megjelent az Alföld 2022/4-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Subicz István munkája.)
Hozzászólások